2012. május 22., kedd
2012. május 17., csütörtök
Krúdy Gyula - A kis török
Buda várából kiverték a törököket. Hanyatt-homlok menekültek Törökország felé. A hosszú török uralomnak egyszerre vége lett. A budai házak üresek lettek. A papucskészítő otthagyta kaptafáját, a török szabó az ollóját, a katona a kardját.
A nagy ijedelemben az ollón kívül Ahmed, a török szabó, még ottfelejtette Budán hatesztendős fiacskáját is, akit ugyancsak Ahmednak hívtak.
A kis Ahmed az ostrom alatt elbújt egy mély budai pincébe, azért nem tudtak ráakadni megrémült szülei.
Mikor elmúlt a csetepaté, a kis Ahmed előbújt a pincéből, és sírva nézegetett körül az idegen emberek között. Azok pedig nem sokat törődtek a síró-rívó kis törökkel, csak jó sokára vette észre Tóth Márton uram, a híres-nevezetes csizmadia, aki a feleségével éppen Petre jött a vásárra. Merő kíváncsiságból elment az asszonnyal megnézni az elfoglalt Budát, és csendesen nézelődtek a törökössé vált magyar városban.
- Hát te ki fia vagy? - kérdezte Tóth Márton uram, és elkapta a menekülni akaró kis török bő nadrágját.
A kis török megtanult Budán annyit magyarul a pajtásaitól, hogy értelmesen tudott válaszolni:
- Ahmedé, a szabóé.
- Hát az apád hol van? - kérdezte Tóth Márton.
- Hát az édesanyád? - kérdezte Tóth Mártonné.
A gyerek a kezével a távolba mutatott.
- Elmentek arra, messze...Sohase jönnek többé vissza.
Tóth uram megnézte elölről-hátulról a fekete szemű török fiút. Aztán az asszonyra esett a tekintete. Tóthné elértette az ura gondolatát:
- Igaza van, apjuk - mondta. - Kár volna szegény gyereket itt elpusztulni hagyni.
- Nekünk is van otthon négy.
- Ahol négy van, ott elfér az ötödik is - mondta csendesen Tóthné.
A nagy ijedelemben az ollón kívül Ahmed, a török szabó, még ottfelejtette Budán hatesztendős fiacskáját is, akit ugyancsak Ahmednak hívtak.
A kis Ahmed az ostrom alatt elbújt egy mély budai pincébe, azért nem tudtak ráakadni megrémült szülei.
Mikor elmúlt a csetepaté, a kis Ahmed előbújt a pincéből, és sírva nézegetett körül az idegen emberek között. Azok pedig nem sokat törődtek a síró-rívó kis törökkel, csak jó sokára vette észre Tóth Márton uram, a híres-nevezetes csizmadia, aki a feleségével éppen Petre jött a vásárra. Merő kíváncsiságból elment az asszonnyal megnézni az elfoglalt Budát, és csendesen nézelődtek a törökössé vált magyar városban.
- Hát te ki fia vagy? - kérdezte Tóth Márton uram, és elkapta a menekülni akaró kis török bő nadrágját.
A kis török megtanult Budán annyit magyarul a pajtásaitól, hogy értelmesen tudott válaszolni:
- Ahmedé, a szabóé.
- Hát az apád hol van? - kérdezte Tóth Márton.
- Hát az édesanyád? - kérdezte Tóth Mártonné.
A gyerek a kezével a távolba mutatott.
- Elmentek arra, messze...Sohase jönnek többé vissza.
Tóth uram megnézte elölről-hátulról a fekete szemű török fiút. Aztán az asszonyra esett a tekintete. Tóthné elértette az ura gondolatát:
- Igaza van, apjuk - mondta. - Kár volna szegény gyereket itt elpusztulni hagyni.
- Nekünk is van otthon négy.
- Ahol négy van, ott elfér az ötödik is - mondta csendesen Tóthné.
- Ha lesz kedve a csizmadiaságra, még derék magyar ember válhatik belőle - fejezte be Tóth Márton. - Gyere velünk, Ahmed!
A kis török az asszony szoknyájába kapaszkodott, aztán apró, gyors lépésekkel baktatott mellettük lefelé Budáról, át Pestre, ahol a Tóth Márton uram szekere állott.
- Csizmát ugyan nem adtunk el, de viszünk haza gyereket - mondotta Tóth uram, amint a szekéren elhelyezkedett.
- Először is megkereszteljük a kis pogányt - mormogta Tóthné. - Majd a nagytiszteletű úr elvégzi a dolgot.
A szekér pedig gurult Ahmeddel és Tóthékkal Debrecen felé. A kis török kerekre nyitott szemmel nézegette az ismeretlen magyar alföldi tájakat. Egyszerre föltűnt a távolban a híres debreceni kettős torony.
- Mindjárt otthon vagyunk - mondta Tóth Márton.
Így került a kis török Budáról Debrecenbe, ahol hamarosan felkötötte a bőrkötényt és segített nevelőapjának a csizma kalapálásában. Ügyes volt a gyerek, a lustaságot sem ismerte, Tóthék megszerették, mintha saját fiúk lett volna.
Múltak az esztendők. A török kibékült a magyarral, vége volt a harcoknak.
Egy napon csak beállít Debrecenbe egy talpig poros, öreg török ember. Egyenesen a Tóthék portájára ballagott, és így köszönt be:
- Én Ahmed szabó vagyok, a fiamért jöttem vissza messze Törökországból.
Ahmed csak elsápadt, torkán akadt a hang. Megismerte az apját.
- Gyere, fiam, érted jöttem!
Ahmed engedelmesen fölállott, letette a kalapácsot, letette a bőrkötényt, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult az apja után. Tóth Márton uram csak nézett utána, aztán keserűen fölsóhajtott:
- Hálátlan törökje! Még csak meg se köszönte, hogy fölneveltük.
Tóthné napestig sírt, mintha az édes fiát vesztette volna el.
- Már azt hittem, hogy sose megy el tőlünk! - sírdogált.
- Nem érdemli meg, hogy búsuljunk utána - dörmögte Tóth uram.
Megint elszaladt egypár esztendő. A csizmadiaműhelyben üresen állott az Ahmed gömbölyű kis széke.
Egyszer korán reggel, amikor Tóth uram benyitott a műhelybe, a gömbölyű széken csak ott látja ám Ahmedet, amint szorgalmasan kalapál egy csizmán.
A derék csizmadiamester megdörzsölte a szemét:
- Anyjuk! - kiáltott a feleségére. - Gyere csak elő, mert azt hiszem, hogy álmodom. Ahmed visszajött.
Tóthné is elősiet a konyhából.
- Ahmed! - kiáltja ő is. - Hát hogy kerültél vissza?
A fekete szemű fiú így felelt:
- Nem tudok én már török lenni. Magyar lettem itt Debrecenben. Nem tudok én már más levegőt szívni, mint a debrecenit. Azért ha megengedik, hát most már örökre ittmaradok.
Ott is maradt Ahmed Debrecenben. Olyan jó dolga volt, hogy sohase kívánkozott vissza Törökországba.
Ahmed csak elsápadt, torkán akadt a hang. Megismerte az apját.
- Gyere, fiam, érted jöttem!
Ahmed engedelmesen fölállott, letette a kalapácsot, letette a bőrkötényt, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult az apja után. Tóth Márton uram csak nézett utána, aztán keserűen fölsóhajtott:
- Hálátlan törökje! Még csak meg se köszönte, hogy fölneveltük.
Tóthné napestig sírt, mintha az édes fiát vesztette volna el.
- Már azt hittem, hogy sose megy el tőlünk! - sírdogált.
- Nem érdemli meg, hogy búsuljunk utána - dörmögte Tóth uram.
Megint elszaladt egypár esztendő. A csizmadiaműhelyben üresen állott az Ahmed gömbölyű kis széke.
Egyszer korán reggel, amikor Tóth uram benyitott a műhelybe, a gömbölyű széken csak ott látja ám Ahmedet, amint szorgalmasan kalapál egy csizmán.
A derék csizmadiamester megdörzsölte a szemét:
- Anyjuk! - kiáltott a feleségére. - Gyere csak elő, mert azt hiszem, hogy álmodom. Ahmed visszajött.
Tóthné is elősiet a konyhából.
- Ahmed! - kiáltja ő is. - Hát hogy kerültél vissza?
A fekete szemű fiú így felelt:
- Nem tudok én már török lenni. Magyar lettem itt Debrecenben. Nem tudok én már más levegőt szívni, mint a debrecenit. Azért ha megengedik, hát most már örökre ittmaradok.
Ott is maradt Ahmed Debrecenben. Olyan jó dolga volt, hogy sohase kívánkozott vissza Törökországba.
2012. május 15., kedd
A török egyre nagyobb és nagyobb sokaságban tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő meredt szemmel liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és egy csavarintással berántja. Leveti az állvány magasából az udvarra.
A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppan. De megint feltápászkodik, s visszafordítja a fejét, hogy jönnek-e a társai.
Akkor ér oda Baloghné. Vércsesikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje elválik a nyakától iszonyú csapása alatt.
A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre.
Hull a halott, és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerítés, szurok- és ólomöntés ösvényt tisztít az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent dandárok feljutását könnyíti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
- Allah! Allah! Győzünk! Már győzünk!
Dobó csodálkozón pillant a mellette viaskodó Baloghnéra, de nincs ideje szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról vállától sarkáig csurog a vér.
Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, míg végre lándzsaszúrás találja, s elhanyatlik le a bástyáról az állványra.
Nincs már, aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázoltak az élők. Dobó egy kiálló oromra ugrik, és lenéz.
Forrás: Gárdonyi Géza: Egri csillagok
http://mek.oszk.hu/00600/00656/html/05.htm
http://mek.oszk.hu/00600/00656/html/05.htm
Forrás: http://mek.oszk.hu/01400/01474/html/erdekes.htm
Dobó István a hős várkapitány.
Summáját írom Eger várának ...: http://mek.oszk.hu/01400/01474/html/erdekes.jpg
 |
Eger vár ostroma 1552-ben (régi képeslap) Kiadó: Egri Keresztény Iparoskör |
Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.
- Allah segít! A diadal perce itt van!
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.
Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.
- Jézus, segíts! - sikoltja egy asszony.
Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját.
- Rajta! Rajta! - dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldöklik vissza.
Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.
De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a földre csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.
Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.
Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.
- Uram! - mondja rémülten Kristóf apród. - Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg - próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!
Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győzelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.
Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.
A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.
Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
- Üssétek! Üssétek! - bömböl a felnémeti kovács.
Odarohan a pörölyével az asszonyok közé. Három pogány hadakozik ott egymásnak vetett háttal.
- Velem jössz a másvilágra, kutya! - ordítja a kovács.
S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! - hangzik mögöttük Pető kiáltása.
S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s végigönti az oszlopon.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.
Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.
A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.
- Vissza! - kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársonylobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza.
- Tölts! - kiáltja Dobó az egyik katonának. - Négyen itt maradjatok. Követ, gerendát ide, ha van idő!
S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.
Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.
- Allah segít! A diadal perce itt van!
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.
Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.
- Jézus, segíts! - sikoltja egy asszony.
Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját.
- Rajta! Rajta! - dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldöklik vissza.
Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.
De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a földre csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.
Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.
Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.
- Uram! - mondja rémülten Kristóf apród. - Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg - próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!
Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győzelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.
Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.
 |
| Székely Bertalan - Egri nők |
A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.
Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
- Üssétek! Üssétek! - bömböl a felnémeti kovács.
Odarohan a pörölyével az asszonyok közé. Három pogány hadakozik ott egymásnak vetett háttal.
- Velem jössz a másvilágra, kutya! - ordítja a kovács.
S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! - hangzik mögöttük Pető kiáltása.
S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s végigönti az oszlopon.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.
Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.
A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.
- Vissza! - kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársonylobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza.
- Tölts! - kiáltja Dobó az egyik katonának. - Négyen itt maradjatok. Követ, gerendát ide, ha van idő!
S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.
2012. május 7., hétfő
A mohácsi ördögök - mohácsi népmonda alapján
 |
| Johann Schreier: A mohácsi csata |
A törökök Mohácson is elfoglalták a gazdátlan házakat, s berendezkedtek a városban.
Az emberek a Duna szigetének mocsaras nádasaiba, erdőibe bujdostak előlük.
Elkeseredve ültek nádból vert kunyhóik előtt. Egy este, amikor a tűz mellett némán bámultak a fekete éjszakába, a sötétből egy nagyon öreg ember lépett eléjük, s mondá, ahogy itt következik:
- Ne keseregjetek! Sorsotok jobbra fordul! Készüljetek a nagy leszámolásra. Nektek kell kiűzni a törököket! Nagy dörgés, villámlás támad majd, s megjelenik egy aranyos ruhába öltözött ifjú lovas. Ő vezet benneteket a döntő ütközetre. Készítsétek a fegyvereiteket!
Aztán az öreg jövendőmondó, ahogy jött, úgy eltűnt. De milyen fegyvereket készíthettek volna?
A szigeten sok volt a vastag törzsű fa. Legelőbb tehát csónakot készítettek, hogy legyen mivel átkelniök a Dunán. De faragtak maguknak furcsa sisakokat is fából. Állatfejeket és ördögpofákat ábrázoltak. Az álarcok hátsó részét birkabundával borították, s homlokrészükbe kosszarvakat erősítettek. S hogy még ijesztőbbé tegyék, vörössel festették meg a fehér fűzfát. Ezután félelmetes zajkeltésre kereplőket csináltak, s a fűzfa kérgéből kürtöket. Fegyverül pedig a keményebb fákból buzogányokat készítettek.
A várva várt jelek sokáig nem mutatkoztak.
Egy éjszaka azonban rettenetes vihar tört ki. Tépte, szaggatta a fákat, a villámok minden élőt elvakítottak.
S ekkor közöttük termett az aranyos ruhájú ifjú. Intett a kardjával, hogy itt a leszámolás órája. Mindenki magára öltötte állatbőrből készült ruházatát, fejére húzta sisakját, kezébe vette buzogányát s rohant a partra, be a csónakba, át a túlsó partra.
A viharos éjszaka minden törököt házba kergetett. Nem vették észre, hogy milyen veszedelem fenyegeti őket.
Amikor a magyarok partot értek, elült a vihar, a mennydörgés. De most kezdődött az előbbinél is félelmetesebb zsivaj, lárma. Pergett a sok kereplő, búgtak a kürtök, ütötték a kolompokat. Amint a felriadt törökök kitekintettek, azt hitték, ördögök rohanták meg őket, s fejvesztetten menekültek. Egymást kaszabolva futottak s még hátra sem mertek nézni. A világ valamennyi kincséért sem vállalkoztak arra, hogy az ördögöktől megszállt városba valaha is visszatérjenek.
Amikor a télnek vége , s a természet halála után várják a mindent éltető tavaszt, a mohácsiak még ma is magukra öltik álarcukat. Kezükbe veszik kereplőiket, megfújják a kürtöket - emlékeznek erre a régi győzelemre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
