2012. május 17., csütörtök

Krúdy Gyula - A kis török



Buda várából kiverték a törököket. Hanyatt-homlok menekültek Törökország felé. A hosszú török uralomnak egyszerre vége lett. A budai házak üresek lettek. A papucskészítő otthagyta kaptafáját, a török szabó az ollóját, a katona a kardját.
A nagy ijedelemben az ollón kívül Ahmed, a török szabó, még ottfelejtette Budán hatesztendős fiacskáját is, akit ugyancsak Ahmednak hívtak.
A kis Ahmed az ostrom alatt elbújt egy mély budai pincébe, azért nem tudtak ráakadni megrémült szülei.
Mikor elmúlt a csetepaté, a kis Ahmed előbújt a pincéből, és sírva nézegetett körül az idegen emberek között. Azok pedig nem sokat törődtek a síró-rívó kis törökkel, csak jó sokára vette észre Tóth Márton uram, a híres-nevezetes csizmadia, aki a feleségével éppen Petre jött a vásárra. Merő kíváncsiságból elment az asszonnyal megnézni az elfoglalt Budát, és csendesen nézelődtek a törökössé vált magyar városban.
- Hát te ki fia vagy? - kérdezte Tóth Márton uram, és elkapta a menekülni akaró kis török bő nadrágját.
A kis török megtanult Budán annyit magyarul a pajtásaitól, hogy értelmesen tudott válaszolni:
- Ahmedé, a szabóé.
- Hát az apád hol van? - kérdezte Tóth Márton.
- Hát az édesanyád? - kérdezte Tóth Mártonné.
A gyerek a kezével a távolba mutatott.
- Elmentek arra, messze...Sohase jönnek többé vissza.
Tóth uram megnézte elölről-hátulról a fekete szemű török fiút. Aztán az asszonyra esett a tekintete. Tóthné elértette az ura gondolatát:
- Igaza van, apjuk - mondta. - Kár volna szegény gyereket itt elpusztulni hagyni.
- Nekünk is van otthon négy.
- Ahol négy van, ott elfér az ötödik is - mondta csendesen Tóthné.
- Ha lesz kedve a csizmadiaságra, még derék magyar ember válhatik belőle - fejezte be Tóth Márton. - Gyere velünk, Ahmed!
A kis török az asszony szoknyájába kapaszkodott, aztán apró, gyors lépésekkel baktatott mellettük lefelé Budáról, át Pestre, ahol a Tóth Márton uram szekere állott.
- Csizmát ugyan nem adtunk el, de viszünk haza gyereket - mondotta Tóth uram, amint a szekéren elhelyezkedett.
- Először is megkereszteljük a kis pogányt - mormogta Tóthné. - Majd a nagytiszteletű úr elvégzi a dolgot.
A szekér pedig gurult Ahmeddel és Tóthékkal Debrecen felé. A kis török kerekre nyitott szemmel nézegette az ismeretlen magyar alföldi tájakat. Egyszerre föltűnt a távolban a híres debreceni kettős torony.
- Mindjárt otthon vagyunk - mondta Tóth Márton.
Így került a kis török Budáról Debrecenbe, ahol hamarosan felkötötte a bőrkötényt és segített nevelőapjának a csizma kalapálásában. Ügyes volt a gyerek, a lustaságot sem ismerte, Tóthék megszerették, mintha saját fiúk lett volna.
Múltak az esztendők. A török kibékült a magyarral, vége volt a harcoknak.
Egy napon csak beállít Debrecenbe egy talpig poros, öreg török ember. Egyenesen a Tóthék portájára ballagott, és így köszönt be:
- Én Ahmed szabó vagyok, a fiamért jöttem vissza messze Törökországból.
Ahmed csak elsápadt, torkán akadt a hang. Megismerte az apját.

- Gyere, fiam, érted jöttem!


Ahmed engedelmesen fölállott, letette a kalapácsot, letette a bőrkötényt, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult az apja után. Tóth Márton uram csak nézett utána, aztán keserűen fölsóhajtott:
- Hálátlan törökje! Még csak meg se köszönte, hogy fölneveltük.
Tóthné napestig sírt, mintha az édes fiát vesztette volna el.
- Már azt hittem, hogy sose megy el tőlünk! - sírdogált.
- Nem érdemli meg, hogy búsuljunk utána - dörmögte Tóth uram.

Megint elszaladt egypár esztendő. A csizmadiaműhelyben üresen állott az Ahmed gömbölyű kis széke.
Egyszer korán reggel, amikor Tóth uram benyitott a műhelybe, a gömbölyű széken csak ott látja ám Ahmedet, amint szorgalmasan kalapál egy csizmán.
A derék csizmadiamester megdörzsölte a szemét:
- Anyjuk! - kiáltott a feleségére. - Gyere csak elő, mert azt hiszem, hogy álmodom. Ahmed visszajött.
Tóthné is elősiet a konyhából.
- Ahmed! - kiáltja ő is. - Hát hogy kerültél vissza?
A fekete szemű fiú így felelt:
- Nem tudok én már török lenni. Magyar lettem itt Debrecenben. Nem tudok én már más levegőt szívni, mint a debrecenit. Azért ha megengedik, hát most már örökre ittmaradok.

Ott is maradt Ahmed Debrecenben. Olyan jó dolga volt, hogy sohase kívánkozott vissza Törökországba.

































2 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...