A mohácsi ördögök - mohácsi népmonda alapján

Johann Schreier: A mohácsi csata

1526. augusztus 29-én Mohácsnál nemcsak az ütközet veszett el, hanem az ország is.
A törökök Mohácson is elfoglalták a gazdátlan házakat, s berendezkedtek a városban.
Az emberek a Duna szigetének mocsaras nádasaiba, erdőibe bujdostak előlük.

Elkeseredve ültek nádból vert kunyhóik előtt. Egy este, amikor a tűz mellett némán bámultak a fekete éjszakába, a sötétből egy nagyon öreg ember lépett eléjük, s mondá, ahogy itt következik:

- Ne keseregjetek! Sorsotok jobbra fordul! Készüljetek a nagy leszámolásra. Nektek kell kiűzni a törököket! Nagy dörgés, villámlás támad majd, s megjelenik egy aranyos ruhába öltözött ifjú lovas. Ő vezet benneteket a döntő ütközetre. Készítsétek a fegyvereiteket!

Aztán az öreg jövendőmondó, ahogy jött, úgy eltűnt. De milyen fegyvereket készíthettek volna?

A szigeten sok volt a vastag törzsű fa. Legelőbb tehát csónakot készítettek, hogy legyen mivel átkelniök a Dunán. De faragtak maguknak furcsa sisakokat is fából. Állatfejeket és ördögpofákat ábrázoltak. Az álarcok hátsó részét birkabundával borították, s homlokrészükbe kosszarvakat erősítettek. S hogy még ijesztőbbé tegyék, vörössel festették meg a fehér fűzfát. Ezután félelmetes zajkeltésre kereplőket csináltak, s a fűzfa kérgéből kürtöket. Fegyverül pedig a keményebb fákból buzogányokat készítettek.

A várva várt jelek sokáig nem mutatkoztak.

Egy éjszaka azonban rettenetes vihar tört ki. Tépte, szaggatta a fákat, a villámok minden élőt elvakítottak.

S ekkor közöttük termett az aranyos ruhájú ifjú. Intett a kardjával, hogy itt a leszámolás órája. Mindenki magára öltötte állatbőrből készült ruházatát, fejére húzta sisakját, kezébe vette buzogányát s rohant a partra, be a csónakba, át a túlsó partra.

A viharos éjszaka minden törököt házba kergetett. Nem vették észre, hogy milyen veszedelem fenyegeti őket.

Amikor a magyarok partot értek, elült a vihar, a mennydörgés. De most kezdődött az előbbinél is félelmetesebb zsivaj, lárma. Pergett a sok kereplő, búgtak a kürtök, ütötték a kolompokat. Amint a felriadt törökök kitekintettek, azt hitték, ördögök rohanták meg őket, s fejvesztetten menekültek. Egymást kaszabolva futottak s még hátra sem mertek nézni. A világ valamennyi kincséért sem vállalkoztak arra, hogy az ördögöktől megszállt városba valaha is visszatérjenek.

Amikor a télnek vége , s a természet halála után várják a mindent éltető tavaszt, a mohácsiak még ma is magukra öltik álarcukat. Kezükbe veszik kereplőiket, megfújják a kürtöket - emlékeznek erre a régi győzelemre.