Pálma és Liliom

Élt egyszer Sziklavárban egy hatalmas lovag, Barkó nevű, akinek két leánya volt: Pálma és Liliom.
Pálma leány volt, de jobban megülte a lovat akármelyik férfinél és a kardot is keményebben forgatta. Aki az ő kezét megkérte, annak meg kellett vele vívni, mert megfogadta, hogy csak magánál különb bajnok felesége lesz.
De valamennyi jelentkező kérőjét legyőzte.

- Örökre pártában maradsz - mondotta az apja, mikor látta, hogy egyik kérőt a másik után viszik el a térről, kit hamuszínű arccal, a fájdalomtól, kit vérpiros arccal, a szégyentől.
Liliom ellenben szelíd és csöndes természetű volt, akinek legnagyobb öröme volt, ha lesurranhatott a patak partjára és elbeszélgethetett a vízi világgal, madarakkal, erdei állatokkal. Ő maga is oly fehér és vékony volt, mint a liliom. Az apja nem is szerette.

- Te nem az én leányom vagy - mondotta mérgesen. - A te apád a patak volt, az anyád valami vízi virág. Pálma az én leányom, mert az piros, bátor, szép! Eredj a szemem elől!
Ki is használta Pálma azt, hogy az apja kedvence, mert csak úgy bánt a húgával, mintha nem is a várúr egyik leánya, hanem mindenki pesztonkája, cselédje lenne.

Egy napon deli lovag vetődött a vidékre. Amint kísérőivel a patak mentén lovagolt, meglepetve látta ott Liliomot, akit egy csapat állat: bárány, nyúl, őz, pele, galamb fogott körül és simult hozzá szeretettel. Úgy tetszett, mintha a leány értené az állatok nyelvét és csevegne velük.
- Ej, ej - szólt a bárányhoz, - hát beleakadtál a csipkebokorba? Hadd lám, mindjárt kimosom a sebedet! Hát neked nyulacskám, mi bajod? Megcsípte a füledet a varjú? Hiszen azért még nem esik le a világ feneke.
- Ki ez a leány? - kérdezte a lovag, aki észrevétlenül volt tanúja a bájos jelenetnek.
- Barkó vitéz kisebbik leánya, Liliom - feleltek a kísérői.
A lovag tüstént elhatározta, hogy Liliom lesz a felesége, vagy senki más! Barkó vitéz vára elé vágtatott  és megfútta kürtjét.

- Ki vagy? - kiáltott le a várúr.
- Lovag vagyok, a leányod kezét kérem.

A hidat leeresztették s a vár piacán már harcra készen várta a kérőt Pálma. De bizony mesterére akadt a kardos leányzó, mert a lovag kiütötte a fegyvert a kezéből.

- Győztél lovag, tied a lányom keze! - kiáltotta Barkó vitéz.
- Nem uram - felelte a lovag -, nem érdemlem meg Pálma leányod kezét, mert, én ugyan legyőztem Pálmát, de engem viszont legyőzött Liliom leányod.

- Liliom? Hiszen annak sohasem volt kard a kezében?
- Nem karddal, hanem a jóságával győzött le. Én az ő kezét kérem.

- Levente király vagyok. Viszem a leányodat, hogy méltó helyét elfoglalhassa.

Bezzeg mérgelődött Pálma, hogy Liliomból királyné lesz. Későn tudta meg, hogy értékesebb az a győzelem, amit jósággal és szelídséggel vív ki az ember.

- Hát ki vagy te?